Kedves Szülők, elsősorban Anyukák!

Egy pár szót ejtsünk a gyerekek biztonságáról. Ez most nem azoknak szól, akik már mindent is tudnak és kellő alapossággal felkészítették a gyermekeiket a rájuk leselkedő veszélyes helyzetekre. Ellenben azoknak a szülőknek szól, akik úgy gondolják, hogy szülői felelősségünk megtanítani a gyerekeinknek megvédeni magukat azokban a helyzetekben is, amikor csak magukra számíthatnak.

Mindannyiunk rémálma, hogy akkor történik valami a gyermekeinkkel, amikor nem vagyunk velük és nem tudjuk megvédeni őket. De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy mitől és kiktől is kell megvédeni őket?

Kezdjük mindennek az elején. Gyermekeink a születésüket követő első éveikben szabad, önálló kis lények, akik, ha jó hatások érik őket nevetnek, ha rossz dolgokat tapasztalnak, akkor pedig eltörik náluk a mécses. Hallgatnak a megérzéseikre és szívesen töltenek időt velünk, illetve azokkal, akikkel kapcsolatban jó érzés tölti el őket. Aztán a szülői védőháló alól kivesszük őket és irány a bölcsi, az óvoda és találkoznak az első – a későbbi életüket is meghatározó – traumatikus hatásokkal. Elveszik a játékiakat, a kislányokat a kisfiúk elkezdik fogdosni, mert kíváncsiak vagy papás-mamásat játszanak és azt hiszik, hogy ezt szabad. Hiszen olyan aranyosak. Az oviban a kisfiúk elkezdenek durván játszani és kezdik feszegetni a határaikat. Az iskolában egyre csak fokozódik a helyzet és egyre több trauma éri őket, mert bár az elején próbálnak segítséget kérni, de a pedagógusok egyfelől nem tudnak mindenkire figyelni, másfelől gyakran elhangzanak olyanok, mint: „Ne sírj már, hiszen nem is történt semmi. Nem rúgott meg Pistike, csak hozzáért a cipőjével a lábacskádhoz.” És ha nem pont ez a helyzet, hanem megpróbálják bevonni az érintett szülőket, akkor szembesülnek a bántalmazó kisgyerek családja részéről azzal a fajta arroganciával és fenyegetettség érzéssel, ami elég hamar elveszi a kedvüket a békebíró szerepétől.

Mi történik mindeközben gyermekeinkkel? Másnap és harmadnap ugyanúgy be kell menniük az oroszlán barlangjába és csodálkozunk, hogy gyakran sírnak, szoronganak, folyamatosan előjönnek a szomatikáik és a sok kezeletlen helyzet miatt az egyetlen esélyük az intézményektől való távolmaradásra, ha „beteget jelentenek”.

Megpróbálták kijelölni a határaikat, nemet mondani a számukra kellemetlen vagy ijesztő helyzetekre, de ezeket szép lassan elnyomtuk bennük. Magukra maradtak. És hogy ez miért nem meglepő? Mert mi pont ugyanígy nőttünk fel, hasonlóképpen szocializálódtunk. A szüleinknek nem volt meg az a fajta mintájuk a nehéz helyzetek kezelésére, amit tovább tudtak volna adni nekünk, mert ők is átélték ezeket a helyzeteket és ők is csak felnőttek valahogy. És szép lassan kialakult egy érzelmileg sérült és erkölcsileg deformálódott társadalom, ahol még mindig szeretnénk biztonságban tudni és megvédeni a gyermekeinket, úgy, hogy a legtöbb esetben erre mi magunk sem vagyunk képesek.

A helyzeten nem sokat javított az internet és az okostelefonok elterjedése, az agresszív, gyilkolós játékok hihetetlen népszerűsége vagy a hamis példaképek követése. Ezek mire tanítanak? Megtehetsz bármit, sérthetetlen vagy, de ha mégsem, akkor újra kezdheted a játékot. Vagy értéktelen vagy, ha nincs rajtad 200 ezres cipő és a telefonod 500 ezer alatt van. Elvehetsz bármit, bárkitől, mert az menő.

Menj végig az utcán és nézz körül, hogy mit látsz. A fiatalok kezében a telefon, ha sétálnak, ha utaznak és el vannak veszve egy virtuális térben. Nincsenek kapcsolatban a környezetükkel.

Mennyi esélyük van reagálni egy veszélyes helyzetre? Hogyan fogják azt időben észrevenni és elkerülni? És szülőként milyen taktikai megoldásokat adtunk nekik útravalónak, amelyek tényleg a biztonságukat szolgálják?

Megkérdeztem a gyerekeket, hogy milyen „jótanácsokkal” látták el a szüleik őket.

„Ne állj szóba idegenekkel”. „Ne szállj be idegen mellé az autóba”. „Kerüld a bajt!” „Ha követne valaki, azonnal hívj fel!”

Ezek a jótanácsok legalább annyira hasznosak, mint he elengednénk a gyerekeinket a Mount Everestre, de előtte a lelkükre kötnénk: ne felejtsd, sapka, sál!”

Nincsenek meg nekünk sem a gyakorlatban, az adott helyzetekre alkalmazható mintáink, mivel nekünk sem tanította ezeket senki. Hányszor fordult elő veletek, hogy lefagytatok egy helyzetben és utána órákon keresztül azon gondolkoztatok és folytattatok önmagatokkal párbeszédet, hogy mit kellett volna tenni?

Ugye ismerősek ezek a gondolatok?: „Jól meg kellett volna neki mondani!” „Ki kellett volna kérni magamnak.” „Nemet kellett volna mondani…” Ki kellett volna állnom magamért.” „Rá kellett volna ütni a kezére.” „Segítségért kellett volna kiáltanom.” „Nem kellett volna ott lennem.” „El kellett volna szaladnom.” „El kellett volna hajolnom az ütés elől.”

De mindezeket valamiért nem tettük meg. Nem voltak meg a megfelelő mintáink, sem hatékony eszközeink. Féltünk és egyszerűen lefagytunk. Pánikba estünk. A torkunkban dobogott a szívünk, moccanni sem tudtunk.

És mi lett volna, ha eljártunk volna önvédelmet tanulni? Megnyugtatlak, nagyjából pont ugyanez. Ugyanis ezeknek a helyzeteknek a megfelelő módon történő kezelése fejben dől el. Tudni kell, hogy mitől és kitől védjük meg magunkat és főleg; hogyan. Mit kell tenni azzal szemben, aki a pénzemet és mit kell tennem azzal szemben, aki a testemet akarja? Hogyan tudok a másodpercek akár tört része alatt reagálni egy adott helyzetben? Az utcán, nappal és éjjel, az iskolákban, a köztereken, szórakozóhelyeken, házibuliban. Bárhol.

Ezek igazak ránk és a gyermekeinkre is.

Meg lehet ezeket a dolgokat tanulni? Persze, ahogy minden mást is az életben. Meg kell tanulnunk tudni ezeket a helyzeteket kezelnünk nekünk is, hogy hitelesen át tudjuk adni a gyerekeinknek és egészséges, szorongásoktól mentes felnőttekké váljanak. Soha nem késő!

Erről szól az „Szülő-gyermek önvédelmi workshop”-unk, ahol a való életből vett gyakorlati példákon és szituációs gyakorlatokon keresztül fel tudtok készülni a veszélyes helyzetek időben történő felismerésre, azok elkerülésére, legvégső esetben pedig az önvédelmi fogások hatékony használatára, hogy valóban biztonságban tudjátok ezentúl magatokat és gyermekeiteket is.